A spirituális hagyományok belső tanai a transzcendenst belülről írják le, szemben a külső tanokkal, amik kívülről teszik ugyanezt. A belső tanok (ezotéria) meditatív, sajátélményű tevékenységeket foglalnak magukban, míg a külső tanok (exotéria) formalitásokkal, intellektuálisan, különféle rituálékkal közelítenek a transzcendens felé.

Hogy ismerjük fel a külső és a belső tant?

A külső tanok kifelé fordítják a figyelmet, kint „kell” csinálnunk dolgokat: templomba menni, olvasni a transzcendensről, beszélni róla, megfelelően viselkedni. A kifelé fordulás az elme csapongását támogatja, kifelé irányítja az érzékszerveinket akkor is, ha közben a beszélgetés témája a belső világ.

A belső tan befelé fordítja a figyelmünket. Azt mondja: ülj le, figyelj befelé, meditálj, vizualizálj, figyeld a gondolataidat és nyugtasd le őket, menj mögéjük, vonulj vissza időszakonként! Ha sokat gyakoroljuk a befelé fordulást, az serkenti az aktív kinti életet, ugyanakkor szelíd, békés természettel ajándékoz meg minket.

Külső tan például a római és keleti kereszténység, melynek belső, titkos tana a keresztény misztika. Ugyanígy állíthatjuk párba az iszlám és a szúfizmus hagyományát, a judaizmust és a kabbalát vagy a hinduizmust és a jógát. Az Integrál Akadémián most induló Spirituális hagyományok áttekintő tanfolyamán végighaladunk az összes nagy világvalláson és azok belső, misztikus tanításain. Ennek apropóján a következőkben a spirituális hagyományok néhány belső tanítását adjuk át.

Buddhizmus

Buddha felismerte, hogy minden szenvedésnek három gyökere van: a sóvárgás, az elutasítás vagy gyűlölködés és a nem tudás. A nem tudás vagy illúzió az állandóságba vetett hitünkből fakad. Ilyen illúzióként tekint a buddhizmus személyes énünk tartósságába és változatlanságába vetett hitünkre, de arra is, miszerint bármilyen mulandó tárgy elősegíti a tartós boldogságot. A szenvedés nélküli léthez a sóvárgás, elutasítás és a nem tudás megszűntetésén keresztül vezet az út.

De hogyan lehet ezeket megszüntetni? Buddha szerint a sóvárgást a nagylelkűség és az adakozás ellensúlyozza, az elutasítást és gyűlöletet a szerető jóság. A nem tudást az a megértésünk szüntetheti meg, ha felismerjük, hogy minden mulandó. Ha ki akarunk jutni a létforgatagból, a halál és újraszületés örökös körforgásából, akkor ápolnunk kell a három jó gyökeret és egyszerűen el kell hagyni a három helytelent.

Jóga – hinduizmus

A jóga Keleten a meditáció szinonimája. Maga a jóga szó összekötést, egyesítést jelent. A meditáció gyakorlása a megkülönböztetés folyamatával kezdődik, amikor figyelmünket fokozatosan visszavonjuk a test-elme-ego-tudatalatti mindazon jelenségéről, amelyek nem mi vagyunk. E folyamat végén csak maga az „isteni” marad. A jóga célja ekkor a Lélek megkülönböztetése mindattól, ami nem a Lélek, a Természet megkülönböztetése az Abszolúttól.

Ezt követi az egyesítés folyamata, melynek célja a végső valósággal, igaz természetünkkel való eggyé válás. Ez a felébredés pillanata, amikor a személyes én, az ego, mely gondolatainkból, képzeleti képeinkből, érzeteinkből és érzelmeinkből áll, szertefoszlik. Rálátunk a maya-ra, arra az illúzióra, miszerint mulandóságban élünk. Az egyéni lélek ekkor újra egyesül eredetével, a kozmikus Önvalóval. Ezt az állapotot hívják a jógában szamádhi-nak. A megkülönböztetés folyamatában az ember ráébred mindarra, ami nem ő, az egyesítés folyamatában pedig felismeri, hogy ki ő valójában.

Kabbala – judaizmus

A Kabbala szerint fajtól, vallástól és származástól függetlenül mindnyájan isteni szikrák vagyunk, akiket Isten a saját képmására teremtett. Mindenki magában hordozza a tökéletesség lehetőségét és egy nap mindnyájan visszatérünk a Forráshoz (Istenhez) megtisztult, tökéletes lények formájában. Célunk eléréséhez sok évszázadra és sok-sok életre van szükségünk. Az a feladatunk, hogy a Forrás felé visszatükrözzük mindazt, ami a teremtett világban megtalálható. Ahogy fejlődünk, úgy fejlődik bennünk az isteni gyermek is. A Kabbala azt tanítja, hogy még nagyon fiatalok vagyunk és a dolgunkat nem is tesszük annyira rosszul, mint ahogy azt hisszük.

A kabbalisták azt vallják, hogy nem lenne tisztességes és lehetséges sem, hogy egy emberi lélek mindössze egyetlen életen belül érje el a megvilágosodást. Még a legnagyobb lelkekről is azt tartják, hogy már sok életet leéltek, mielőtt olyan kivételes emberként öltöttek volna testet, aki később megváltoztatta a világot. A Kabbala tanítása tehát megegyezik az összes többi spirituális hagyománnyal, melyek mind azt tanítják, hogy a fizikai test halála után a lélek tovább él.

Keresztény misztika – kereszténység

A kereszténység kontemplatív imádságot használ a belső átalakulás módszereként. A hívők így meditációs gyakorlási lehetőségen keresztül kapnak új ösvényt az evangélium mélyebb megértésére. A kontemplatív imádság egy Isten által elindított beszélgetés, mely – ha beleegyezünk – az isteni egyesüléshez vezet. E folyamat során az változik meg, ahogy a valóságot látjuk. A tudat újrastrukturálása megy végbe, mely képessé tesz bennünket fokozódó érzékenységgel észlelni az isteni jelenlétet, hozzákapcsolódni és válaszolni rá.

A belső ima az a specifikus módszer, mellyel felkészülünk a kontempláció adományára. Ez egy középpontba vezető, összpontosító ima, mely a kontemplatív imádság létrájának első foka. A kontemplatív imádság a gondolatoktól való eltolódást, azok meghaladását jelenti: az elme, a szív, az érzések és érzékek megnyitását Isten előtt. Ennek során nem nyomjuk el, ami a tudatunkban van, hanem egyszerűen elfogadjuk, bármi is legyen ott. Túllépünk rajta és erőfeszítés nélkül elengedjük.

Szúfizmus – iszlám

A szúfizmus megkülönbözteti a tudatfejlődés különböző szintjeit, amit makám-oknak, azaz állomásoknak nevez. Tanításuk szerint egy-egy állomást, azaz tudatszintet kitartó gyakorlással és spirituális életmód-szabályozással művelhetünk ki magunkban. A tudatszintek megkülönböztetendők azoktól a tudatállapotoktól, azaz hálok-tól, melyeket isteni kegyelemből kap az ember. Ilyenek a misztikus szellemi állapotok, elragadtatások.

A szúfik egyetértenek a lélek fejlődésének hat szintjével, melyek egyben pszicho-spirituális központoknak vagy érzékszerveknek is megfeleltethetőek. Ezeket arabul al Lata’if-asz-Szitta-nak (Lataif-e-Szitta) hívják. A szúfi dolga, hogy ezeket a mindenkiben ott szunnyadó érzékszerveket, érzékelési központokat megnyissa, aktiválja és megtisztítsa. Ha ezeket a központokat a dervis – a szúfi tanítvány – megnyitotta, attól kezdve őt a szúfik „Teljes Embernek” tartják. A központok megnyitása és a képességek kifejlesztése spirituális gyakorlást igényel. Ilyen szúfi gyakorlatok a muraqaba (meditáció), a dhikr vagy zikr (istenre emlékezés, mantrázás, mozgás, tisztítólégzés), a csilla (40 napos böjt) és a szema (kerengő dervistánc).