Az írás első részét ITT olvashatod el!
Az emberi léleknek megvan az a védekező képessége, hogy amikor egy helyzet túlságosan fájdalmas és/vagy félelmetes számára, akkor egyszerűen kilép belőle. Ez az esemény nem marad meg az egyén tudatában, olyan, mintha meg se történt volna. A tudatalattiban azonban minden egyes pillanat elraktározódik és anélkül, hogy az illetőnek tudomása lenne róla, a háttérből folyamatos hatást gyakorol az életére, a viselkedésére, a döntéseire. Van az a trauma, amit csak így képes elviselni az ember. A spirituális krízisek hátterében általában ilyen traumák állnak. Amikor szembesültem azzal, hogy vannak olyan részei az életemnek, melyekről egyáltalán nincsenek emlékeim, megértettem, hogy miért éreztem egész életemben egyszerre két világban magam. Gyerekkoromban minden olyan alkalommal, amikor erős trauma ért, egyszerűen kiléptem, átléptem valahová máshová. Ezt a tevékenységet később életvitelszerűen űztem a spirituális gyakorlataim során, ami még inkább növelte a szakadékot a bennem levő két világ között. Most viszont találkozhattam azzal a részemmel, akit gyerekkoromban élve eltemettem magamban, akinek létezéséről mindeddig nem volt tudomásom. Ez a mély lelki találkozás elkezdte feltölteni bennem a szakadék okozta űrt és ugyanakkor utat nyitott annak a rengeteg dühnek, amit egész addigi életemben elnyomtam magamban. Elnyomtam, mert azt tanultam meg, hogy nem szabad dühösnek lennem. És elnyomtam, mert még nem voltak megfelelő eszközeim ennek az intenzív, mindent elöntő és átható energiának a kezelésére. Az Integrál Akadémián és az egyéni önismereti folyamataim során azonban megkaptam a megfelelő eszközöket.
